Alain Bernard 1951-ben elhatározta, hogy megoldást talál arra, hogy a hajótörést túlélők nagyobb hányada élje túl azt az időszakot, míg rájuk találnak. Persze azóta sokat javult-változott a helyzet, de akkoriban a mentési eljárás és az alkalmazott technológiák sem voltak úgymond kifinomultak. Éppen ezért sokkal fontosabb volt akkoriban kitalálni, hogy a nyílt tengeren egy ladikban hánykolódva miként kerülheti el az ember a kiszáradást és/vagy az éhhalált. Nem kevés emberről volt szó, a múlt század közepe táján évente mintegy 200.000 tengeri medve lelte halálát hajótörés következtében szerte a világon. Orvosként elkezdte vizsgálni az eseteket és a következőkre derített fényt. Az elsüllyedt hajókról tutajokra menekült, vagy akár deszkákba kapaszkodó tengerészek legtöbbje jóval azelőtt halálát leli a rettegés és kilátástalanság miatt, mint azt a fiziológiai és fizikai faktorok indokolnák. Természetesen a lelki és fizikai állapot egymástól is függenek, így Bernard elhatározta, hogy egy gumicsónakkal átszeli az Atlanti-óceánt mindenféle segítség nélkül. A francia riviéráról indulva számos kalandban volt része, míg partot ért a karibi szigeteken. Az útra nem vitt magával jóformán semmit, csak a sajátkészítésű halprését, mellyel a kifogott halakat préselve tápláló folyadékot nyert. Rájött arra is, hogy bizonyos mennyiségben a tengervíz igenis iható ilyen esetekben, és egy életre megtanulta az időzónákat, hiszen jócskán elkalkulálta a csillagászati módszerekkel meghatározott pozícióját az útja során. A kísérlet sikeres volt, épségben megérkezett Barbadosra. Nem tudom megmondani, hogy ezzel hány ember életét mentette meg, de annyi bizonyos, hogy a könyvet érdemes elolvasni akkor is, ha az ember fia nem vitorlázik mindenféle tengereken. Én már birtokában vagyok Bernard tapasztalatainak, de őszintén remélem, hogy nem kell majd soha felidéznem azokat, mert útálom a halszagot. Ezen csodálkozni nem kell, hiszen a vasútas sem eszik sínt....
(Foto kredit: www.lemonde.fr)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése