Februári Duna parti napozás

Közel egy hetes online szervezést követően megvalósult 2008. első szabdtéri sütése, nem is akárhol, hanem a méltánytalanul hanyagolt, de körünkben közkedvelt "Dunaparton". Régebben, rengeteget jártunk a Duna Esztergom alatti szakaszára (1715 fkm), sok remek kis történet kapcsolódik a helyhez. Többek között egy ilyen esti party után töltöttem pár órát a rendőrőrsön, majd fürdőnadrágban éjjel 2 óra körül jogsi nélkül hazaküldtek. Még szerencse hogy Ketya barátomék felszedetek útközben... Szóval készült a jó öreg boronatárcsában Stve anyukája által előkészített-pácolt tarja, fűszeres hagyma, cukkini, aztán Cla fokhagymás karajszeletei, olvasztott bluecheese-zel, friss salival. Kaja után rendesen lehetett napozni a februári napon.

Boatshow 2008 - Riva

Ha jól tudom idén először volt jelen Magyarországon a híres Riva. Nekem sokkal jobban tetszettek a korábbi modellek, azok klasszikus formája, az apró részletek kidolgozottsága és az, hogy fából készültek. A most kiállított darabok már egy új trendet követnek. Mindazonáltal, hogy megmaradt a legfontosabb brand image, a hajó formája, a kialakítás részben már a modern műanyag hajókat idézi. Kár. Ja, és mindez 500.000 Eur pro Stück.

Boatshow 2008 - Öreg darab

 
 
Ez a verda nagyon hasonlít apám első motorcsónakjához (CU1). Annyi különbség van a kettő között, hogy az talán kicsit hosszabb volt és az orra nem élben végződött. Amúgy a hajó nagyon jó állapotban van, a tulajdonosa kiállított több tíz éves csónakmotrokat; láttam öreg, de pöpec König versenymotort, csillivilli Thümlert és Pannonia boxert is. Az egészben az volt a legjobb, hogy érződött a keverékbenzin és a csónaklakk együttes illata, pont úgy, mint ahogy jó 20-25 éve a csónakházban, mikor apám csiszolta és lakkozta minden ősszel a ladikot.

Éjszakai vacsi

Mindenekelőtt leszögezem, hogy amikor csak lehet, kerülöm a junk food-ot, nem divatból, hanem, mert nem szeretem. Azonkívül megpróbálok egy ideje olyan dolgokat enni, amik organikusak és állagukban homogének - ezt én magamnak fogalmaztam meg. Mondok erre egy példát: párizsi nem, sonka igen. Ám itt jön a probléma, az áru beszerzésének nehézségei. Akármennyire is törekszem a kiegyensúlyozott életvitel felé, van, amikor becsúszik egy este 10-ig dolgozás, mint tegnap este is. Az irodából hazafelé azon gondolkodtam, hogy oldjam meg a vacsorámat? Futottam pár kört a Moszkva környékén és végül úgy kellett döntenem, hogy a Budagyöngye minipláza épületében lévő, éjfélig nyitva tartó McDonalds-ban veszek valamit, ami a legkevésbé junk. Így esett a választásom egy grillcsirkés szendvicsre, persze adták hozzá a sültkrumplit de legalább jegesteát kérhettem hozzá. Hazavittem a szerzeményt, chiliszósszal megbolondítottam. Csak az a baj az egészben, hogy esélyem sem volt enni valami mást, de az is lehet, hogy nem ismerem elég jól a Moszkva környékét. Ha valakinek van egy jó tippje, do not hesitate to contact me :)

Ma majdnem sírva fakadtam

 

Különféle, a jövőt illető teendőim miatt elkerülhetetlenné vált a tavaly márciusban ismeretlen tettes által eltulajdonított TB-kártyám kiváltása. A mai ügyfélfogadási nap remek időpontnak ígérkezett, ám végül lelkileg összetört és talán pszichológiai kezelésre szoruló emberi roncsként - dolgomvégezetlenül - menekültem vissza Budapestre, a szerkesztőségbe, nyugalmat keresve. Globalizált, internetuser és ügyintézői rutinrókaként online ellenőriztem az ügyfélfogadás rendjét, nehogy árnyékra vetődjek. Szerda 8-12-ig, remek, kedd este hazautazás, Trafóban barátokkal pár pohár fehérbor elfogyasztása, ráadásul megtaláltam az adókártyámat is; ezt szeretem, ha rendjén mennek a dolgok. Már-már kivasalt idegekkel indultam neki a reggeli procedúrának, ami a következőképp zajlott. 8 óra után kicsivel megérkeztem a célépülethez, olyan parkolóhelyet kerestem, ahol nem kell cetlit vásárolni, mivel kissé bizonytalan voltam a ügyintézés időtartamát tekintve, és nem akartam egy 6000-es piros csomagot a szélvédőre. Nagy nehezen ezt is megoldottam, közben természetesen folyamatos telefonügyelet a cégtől. A portán kellemes biztonságiőr, még kellemesebb modorban. Ő az ügyfélirányító. Kérdezem tőle, hogy Tb kártyát igényelnék, merre menjek? Visszakérdez: Mer'? Mer' kell. Mer' elveszett. Közöd? Adatlap, csekk befizet, visszajön, sorszámottép. Oké, kisposta, befizettem, visszatérek, persze hely már nincs meg, újat keresek. Épületben kellemes illat terjeng, valaki úgy tűnik telefosta az egyik wc-t; az ott dolgozók is fel vannak háborodva, de az operatív döntéshez szükséges kreativitás szintje sajnos csekély. Sorszámom 25, jelenleg a 16-os szerencsés van az ablaknál. Mondom AZ ablaknál, ugyanis egy személy ül az 5 ablak mögött és mindent ő intéz egy szamélyben. Emlékeim szerint ekkor rándult meg először a szemem sarka az idegtől. Pontos időjelzés: 9óra 15 perc. Ülünk a fosszagban még mindig, telefonon intézem a melós dolgokat. Eltelik kicsit több, mint egy óra, ez idő alatt végeztünk a 16-ossal, 2 sorszám nélküli barátosnéval, akikkel persze megváltották a világot gyorsan és félig a 17-essel, ám ekkor az ügyintéző hölgynek dolga akadt és elhagyta posztját. Ekkor fél 11 volt, úgy határoztam, vesszen a TB-kártya. A kocsimhoz közeledvén látom, hogy azt az egyik idős veterán ellenálló különféle betontörmelékkel és téglával elbarikádozta. Ekkor a második és harmadik szemrángás egyszerre... Odaérve látom, hogy lesben áll, készen arra, hogy orvul rátámadjon a kocsi tulajdonosára, nyilván valami I. Világháborús szuronyos csúzlival. Mondom magamban, most ne, légyszi ne kezdd el! De elkezdi... Szerencse, hogy egész jók voltak a szüleim az idősek tisztelete vonalon, szerintem ennek köszönheti, hogy a jövőben is folytathatja reakciós tevékenységét. Ezt követően, persze borult a schedule, nincs TB-kártya, nincs találkozó, nincs további ügymenet. A találkozó célszemélye elérhetetlen, tönkrement a mobilja. Rendben, back to the 80's, kézi módra kapcsolás. Még egy fél óra rohangálás után 11 órakor el tudtam indulni Budapestre, és most már bent ülök az irodában: csend-rend-fegyelem-nyugalom. Nem tudom mi módon fogom elkerülni, hogy ismét át kelljen élnem ezt, de annyi biztos, hogy még egyszer nem futok neki. Törvénytisztelő polgárként, aki szereti, ha úgy mennek a dolgok, ahogy azoknak kell(ene), nem szeretem megkerülni a bürokráciát, de ezúttal megint erre kényszerít a sors. Miért nem lehet egy rohadt TB-kártyát úgy újraigényelni, mint az adókártyát: online nyomtatvány kitölt, kinyomtat, postán elküld, 1 hét múlva kártya a kézben?! Pont.

Blog reload

Huh, hát ez nem ment gyorsan. Leválogattam a képeket, külön mappákban feltöltöttem a webalbumba, majd az összes posztot átolvastam, kijavítottam az ékezeteket és az egyéb hibákat, pótoltam a kimaradt részeket. Remélem sikerült olvashatóvá és érdekessé tennem. A vonatkozó képgalériákat befűztem a megfelelő napok posztjaihoz. Amint meglesz a video, azt is feltöltöm.

Hazatérés

Az utolsó napunk leginkább pakolással, check-out-tal telt, Rudi felfedezte, hogy az út során valahol ellopták a hajóról a bankkártyáit, így Istvánnal aránylag hosszabb, ámde felesleges időt töltöttek a helyi rendőrségen. A szerv mindent elkövetett, hogy ne kelljen dolgoznia... Délután Rudi és Káptalan István hamarább lépett a reptérre, mivel ők Bécsbe mentek, mi 7-kor szálltunk taxiba. Előtte vendégeskedtünk egy katamaránon, amit szlovák srácok béreltek, maradék javainkat és némi hasznos információt borra és sörre cseréltünk az idegenekkel. A hazaút valamiért sokkal rövidebbnek tűnt, valószínűleg elég fáradtak voltunk és tudtunk valamicskét aludni a repülőn is.
Most az a feladat, hogy egyenként végigkurkásszam a posztokat, tervezem az ékezetes betűk használatát visszamenőleg is, valamint a bejegyzéseket képekkel, térképrészletekkel tarkítani. A 2700 képet, amit kint készítettünk, még át kell válogatni, aztán el kell döntenem, hogy időrendben vagy téma, esetleg helyszín szerint töltöm a webalbumba. Az 5 órányi videót Gyuszi barátom vagdossa éppen, ha meglesz vele, mindenképp belinkelem.
A statot böngészve észrevettem, hogy az egyik hazai kedvenc blogomról is érkeztek találatok, utánanéztem és rájöttem, hogy az itt olvasható szösszeneteket Zolivagyok is ajánlja olvasóinak. Ezúton is köszönöm neki, ez egyrészt a blog számára mérföldkő, másrészt engem is ösztökél arra, hogy rendszeresen írjak ide, talán ezúttal sikerül.

Útinapló 15. - Martinique, Le Marin

Szokásunkhoz híven napnyugtakor értünk az esti kikötés helyére, ami ezúttal az utolsó, azaz Le Marin, Martinique. Mikor itthon nézegettem a digitális térképeket, kissé megijedtem ettől a helytől, mert tele van zátonnyal és homokpadokkal, persze jelölve vannak - de csak a térkép szerint. A helyi szokásokhoz híven kb a fele vagy nem ott van, ahol kéne, vagy nem megvakult idő közben. Manőverezés közben épp arról gondolkodtunk, hogy régen milyen tökéletes kikötő lehetett ez, hiszen térképek vagy a meder alapos ismerete nélkül, bazinagy vitorlásokkal ide bejönni konkrétan lehetetlen lehetett. Rudi azt mesélte, hogy annak ellenére, hogy a korabeli hajók kapitányai nyilván eléggé ott voltak a szeren, gyakran a legénység csónakokba pattanva kötelekkel irányította a több tonnás teknőket, persze evezőkkel meghajtva. Le Marinból kihajózva úgy tűnt, mostanság is előfordul ilyen helyeken a hajótörés, mert kétoldalt a zátonyokon vitorlások lepusztult maradványait láttuk, amolyan tipikus féloldalra billent, szakadt vásznakkal kiadásban. A mellékelt képen láthatjátok, hogy az öböl egyes pontjain a valószínűleg megkotort sáv 30 m mély, melyet oldalról 0.5-1 m-es víz ővez.

Szóval megint sötétben, a létező avagy nem létező fényeket keresve, természetesen hibátlanul, besuhantunk az első mólóra, ahonnan az elején indultunk. A csajok elmentek pizzáért, bekajaltunk, majd az utolsó hajónalvást is abszolváltuk.

Útinapló 14

Február 2.
Reggel nyúzottan keltunk, gyors reggeli a parti bárban, majd Helu-Rudi-Imibácsi bandériuma megközelítette a fővarost, Castries-t. Mi addig a butikban elvégeztük a maradék bevásárlást, jelentősen hozzájárultunk a GDP emelkedő trendjéhez, asszem. Most egyedul írom a naplót a hajón, a többiek - magas költési hajlandóságú crew, meg a kissé határozatlan Gyuszi - bocival partraszállt és egy plázát keresnek. Azon tűnődöm a hajó faráról, hogy milyen jó érzés lenne visszajönni ide, az sem baj, ha 20-22 napi komoly küzdelem, édesvízhiány és hasonló nehézségek árán. A befutáskor ágyúlövéssel üdvözlik az ARC versenyzőit! Vettem egy pólót, ez van a hátán: "Burnt skin - sea sickness - no land in site... Sail on!" ez kb tükrözi az itteni feelinget. Jó kedvre derít minden itt töltött perc, mert a Rodney Bay Marina egyike azoknak a helyeknek a Földön, ahol az egy négyzetméter vízfelületre eső fanatikus vitorlázók száma a maximumhoz konvergál. Minden sarkon ül egy fazon, napszítta gatyában, galléros pólóban es mezitláb, ölében laptop, és éppen a grib file-okat tölti le, mert folytatja útját valamerre a Nagyvízen. Minden szembejövőnek van egy kedves szava hozzám, vigyorognak mint a tejbetök - megtehetik, mert azt teszik, amihez éppen kedvük tartja, vitorláznak. A mólókon álló hajókról nem kezdek hosszú postokba, egyrészt, mert az ad hoc olvasókat ugysem kötné le, akit meg érdekel, azok úgyis megnézik a webalbumban. Persze azért nem tudom megállni, hogy le ne írjam, a teljesség igénye nelkül, hogy áll mellettünk egy Malaysia-ban gyártott 60 ft körüli gyönyörűség, és amerre kinézek, mindenhol akad egy-egy 57es Beneteau, Swan vagy Oyster. Persze legtöbbjükön megtalálható a 2007es ARC lobogo :) Kettőre jönnek vissza a többiek, nekivágunk útunk utolsó szakaszának, innen StLucia Rodney Bay-ból Martinique Le Marin kikötőjébe. Nem egy szívderitő érzés 2 hét után, de hát valamikor haza is kell menni...

Útinapló 13. - St Lucia, Rodney Bay

Febuár 1.

St Lucia Rodney Bay & Martinique way back

Reggel fél 9-kor elindultunk a horgonyért vissza a parthoz, a puffer ott volt a helyén, ahol hagytuk, de közben szerencsénkre pár hajó a közelből már útnak indult, szóval akadt hely a manőverezéshez. Nagy nehezen kézzel felhúztuk a horgonyunkat, amire szó szerint rá volt csomózva a másik hajó lánca. DrIstvan lehámozta róla, így már szabadok voltunk és elindulhattunk StLucia Rodney Bay nevű öblébe, ahova az ARC szokott érkezni. Útközben tettünk egy kis kitérőt a főváros egyik öblébe, ahol 3 óriás tengerjaró luxushajó állt a parthoz illetve szemyélautó méretű mooringbójához kötve. Egy reptér is volt a közelben, úgyhogy láttunk pár gépet a fejünk felett elhúzni, majd landolni. Végul délután megérkeztünk a híres Rodney Bay-be, horgonyzáspróbálkozást követően mólóra álltunk és körülnéztünk, vásároltunk és zuhanyoztunk végre szárazföldön. Estére Helu és Imibácsi remek steak vacsit rögtönzött, majd útnak indultunk a helyi, szokásos pénteki utcabálba. A marinától 1km-re lévő minikarneválra fejenkent 5 helyi egységért (EC=eastern carribean dollar) szállított el minket egy taxis kisbusszal. Egyébként a szigeteken mindennel lehet fizetni, US dollarral, ezzel az EC-vel, meg Euroval is. Az EC-t az Eastern Carribean Central Bank kezeli, és csak Grenadan, StVincent-en, StLucian, Anguillan, Antiguan és Barbudan hivatalos fizetőeszköz. Szóval kitett minket a srác egy utca elején, ami le volt zárva. Ne egy sugárutat képzeljetek el, hanem egy rendes kisvárosi körletet, két oldalt laknak emberek kis házakban, van, ami majd' összedől, de van szebb is, mondjuk nem túl sok. Rengeteg ember az utcán, volt egy dj, aki az egyik bár teraszáról zenélt, felváltva helyi ragga jellegű modern számokat, meg általunk is ismert slágereket. A tömegben elenyesző aranyban, de fellelhetőek voltak amerikai es europai egyedek is. Az utcán rozoga állványokon nagy igloo dobozokban jégbe ágyazva árulták a sört (Piton - a lokál sör, de van Heineken is). A dobozok mellett, sokat látott palackokban különféle vegyuletek sora rémisztett minket, mindenféle fű, meg ág és fűszerekkel ízesítve - nem sikerult annyi sört innom, hogy próbara tegyem magam és a társaim testi épségét ezeket a piakat illetően. A társaság szépen lassan hazakúszott a hajóra, mi azért küzdöttünk az elemekkel és 2-ig sikerült húzni, bár útközben Helu és István leakadtak egy kareoke bárban, ahol egy transzvesztita művész(nő)vel adtak elő csoportos közösség elleni izgatást.